A falu a Karasica völgyében dombokkal övezve, széltől védtelen területen helyezkedik el, a feltételezések szerint a Szellő név is innen ered. Szellő nevét először 1291-ben említik az esztergomi káptalan tizedperében, de régészeti ásatások bizonyítják, hogy már jóval korábban is éltek ezen a területen avar és szláv törzsek.
Az őslakos szlávok a jelenlegi falutól keletre a vízfolyás mentén található akácerdők közötti legelőkön telepedtek le. A falut körbeívelő bővizű patakok és legelők jó feltételeket biztosítottak a földművelésre, állattartásra. Az akácerdők nemcsak tűzifát, hanem az építéshez szükséges faanyagot is biztosították. Később az akácerdők helyén szőlőt telepítettek. Innen kapta nevét az erdőszőlő.
A IX. században a szlávok magukba olvasztották a viszonylag kis létszámú avarokat. Ezt régészeti feltárások igazolják, ugyanis ezek során a Szellő északi felén lévő avar kori temetkezési helyeken erre utaló leleteket találtak.
Szellő település 1015-ben az I. István kori pécsváradi bencés kolostor fennhatósága alá került. Az itt élő szerzetesek elsősorban vízimalmokban dolgoztak, szőlőtelepítéssel, borászattal és halászattal foglalkoztak. Még a XX. században is működtek vízimalmok a településen. Tevékenységük eredménye, hogy Szellőn és a környező településeken nemcsak a malomipar fejlődött, hanem a meglévő főúton megnőtt a kereskedelmi forgalom, amelyen többek között bort is szállítottak.
A gyakori áradások miatt az emberek a völgyből a falu jelenlegi helyére, a dombra települtek. Az 1500-as években a betelepült, fejlettebb mezőgazdasági kultúrával rendelkező németeknek a jelentősebb állattartás miatt az épületek bővítésére volt szükségük, ezért a helyszűke miatt közel építkeztek a mai főúthoz.
1938-tól a német nemzetiségek közül több család a -a pécsváradi bank- támogatásával jelentős gazdasági előnyhöz jutott.
A II. világháború után a faluból 15 nőt internáltak a GULÁG-ra, majd 1947-48 között a német családok jelentős többségének el kellett hagyniuk otthonaikat, miközben a Magyarországra telepített felvidéki magyarok a kitelepítettek helyére költöztek.
A felvidéki magyarok a kornak megfelelő, fejlett mezőgazdasági technikát hoztak magukkal, amelyet a kötelező TSZ-ek megalakulásával a pécsváradi gépállomásnak át kellett adniuk. A kezdeti nehézségek után a jól gazdálkodók kerültek az -Új élet- termelőszövetkezet élére, miközben a tagok önálló tejbegyűjtővel és háztáji gazdasággal rendelkeztek.
A település megváltozott gazdasági és kulturális élete egyrészt azt eredményezte, hogy általában kiegyenlítődtek a családok életviszonyai, másrészt a csökkenő gyerekek száma azt eredményezte, hogy az iskolát be kellett zárni, majd a kis létszámú óvodás és iskoláskorú gyerekek a szomszédos települések intézményeibe jártak.
